Megint cékla

Azt hiszem ennyi poszt elég ahhoz, hogy kijelentsük: nagyon szeretem a céklát. És milyen igaz, imádom a színét, a földes ízét, azt hogy ezerféle módon el lehet készíteni, és végtelen módon megy mindenhez mindennel, még a csokihoz is. Bár ebben Marcus Wareing nem értett velem egyet, amikor megkérdeztem róla - utólagosan is kapja be -, én továbbra is imádom csokival a céklát, és Heston Blumenthal is, neki pedig több Michelin csillaga van, szóval csak annyit fűznék ehhez az egészhez, hogy bibibibibííí, én nyertem.

Azt hiszem a képen is látszik, hogy nem túl őszinte a mosolyom

Az a helyzet, hogyha céklát látok, akkor veszek belőle. Nincs mese. Aztán mindig agyalhatok rajta, hogy mégis mi a tökömet csináljak belőle. Mint azt már korábban is megtettem itt, itt, itt, itt és itt. Így visszagondolva, te jó ég, állandóan céklával buzulok. Ezúttal csak egy kis chipset csináltam. Megpucoljuk, aztán nagyon vékonyra vágjuk, egy tálban összekeverjük olajjal, sóval, borssal és mehet is a sütőbe 200 fokon 20 percig, vagy amíg ropogós nem lesz. Persze nem bírtam ki, hogy ne dobjam fel valamivel. Reszeltem rá egy kis friss gyömbért, hogy kiemelje mindazt, ami a céklát céklává teszi, és fokhagymát, mert miért ne. Így hagytam kicsit állni amíg a sütő felmelegedett, hogy az aromák átjárják a céklát. Fontos, hogy egy rétegben fektessük a tepsire őket, de nem baj ha fedik egymást, mert úgyis összeugranak. A készítés közben derült ki, hogy a sütőnk elromlott, ezért nem sikerült tökéletesen ropogósra sütni mindet. Hogy a nem túl ropogós chipsből mit csináltam, az egy későbbi posztból fog kiderülni...